2013. július 23., kedd

Felmondás

Egy év és majdnem két hónap után tegnap volt az utolsó munkanapom a cégnél. Tavaly nyáron kezdtem ott dolgozni és bár örültem, hogy hosszas keresgélés után sikerült munkahelyet találnom, átmeneti szükségmegoldásnak tekintettem. Jobban örültem volna, ha a szakmámban tudok elhelyezkedni, de ha már "ezt dobta a gép", igyekeztem a lehető legjobban elvégezni a munkámat.

Viszont hamar rájöttem, hogy ez a munka nem nekem való. Igazából már az interjúkon is volt egy-két olyan jel, amire oda kellett volna figyelnem. Az első interjún nem voltam csúcsformában és bár minden kérdésre tudtam válaszolni, meglepett, hogy visszahívtak a következő körre. A második interjú közben befutott egy telefonhívás a főnökhöz és kb. 3 mondat után olyan hangerővel szidta le az illetőt, hogy megrémültem tőle. Át is futott az agyamon, hogy "Úristen, hová kerültem?", de miután a diri elmondta, hogy csak ritkán szokott így kiabálni, valamennyire megnyugodtam.

Első nap a kollégák kedvesen fogadtak és elmondták, hogy már régóta várták, hogy felvegyenek valakit erre a pozícióra. Segítségképpen egy olasz-magyar és egy magyar-olasz szótárt, egy füzetet és egy tollat (ami 3 hét után kifogyott) kaptam. Számítógépem csak két hét után lett, így kissé nehéz volt 4-5 oldalas szerződéseket fordítani. Azelőtt sosem fordítottam szakszöveget, úgyhogy a jogi meg a műszaki kifejezésekkel nem egyszer meggyűlt a bajom. Mégsem ez volt a fő gond, hanem a szaktudás hiánya. Nem értettem azt, amit fordítok. A gépalkatrészektől kezdve az anyagtípusokig fogalmam sem volt róla, hogy mi micsoda és hogy egyáltalán hogyan is néz ki. Egy részét ugyan elmagyarázták, de a dolgok nagy részére magamtól kellett rájönnöm. (Mindenre persze így sem sikerült; főleg úgy, hogy 6 év alatt lehet megtanulni a szakma teljes szókincsét.)


Böngésztem a netet is, de azzal sem jutottam sokkal előrébb. Így már másfél hónap után el akartam jönni, csak akkor már nem volt hová. Ugyanis semmilyen más munkalehetőség nem volt kilátásban. Ősztől (a próbaidő lejárta után) pedig csak rosszabbodott a helyzet. Hozzám került a munkafelvétel intézése, aminek következtében elkezdődtek a napi szintű balhék és megaláztatások. Konkrétan mindenért én voltam a hibás. Azért is, ha a kedves munkára jelentkező nem tudta a saját gyereke életkorát és azért is, ha egy kamionszállítmányról elfelejtettek értesíteni engem.

Minden nap új problémát hozott és mire egyet nagy nehezen sikerült megoldani, lett belőle öt másik. Az alapok (pl. a munkaköri leírások) viszont sosem lettek rendesen letisztázva, úgyhogy 3-4 hetente papagáj módjára ismételgettem ugyanazt. Ez ellen persze semmit sem tehettem, ugyanis meg volt tiltva, hogy utasítsam az embereket. (Egyszer konkrétan azért szidtak le, mert csendre intettem valakit, amikor már 20-an beledumáltak a mondandómba.) Nem egy olyan nap volt, amikor reggelente felkelni sem volt kedvem, mert nem láttam értelmét a munkámnak. Azért persze minden nap bementem dolgozni, de szinte semmi sem motivált. 

A feladataim idővel megszaporodtak, de hiába dolgoztam gyorsan, minden héten két-három napot túlóráznom kellett. Amivel nem is lett volna gond, ha nem mások munkáját kellett volna végeznem. A kollégák ugyanis nekem passzoltak le olyan feladatokat, amiket éveken keresztül ők végeztek, de a traccspartik miatt mindig megcsúsztak velük. Így, hogy ezek hozzám kerültek, a munkatársaim hazamehettek a munkaidő lejártakor, nekem meg még egy-két órával tovább kellett dolgoznom. 

A 9-es ponttal rontottam el...

Tavasszal két héten keresztül volt csak nyugtom, amikor egy belga szerelőnek kellett fordítani. Akkor éreztem először azt a cégnél, hogy embernek tekintenek. Utána persze minden visszatért a "megszokott" kerékvágásba, nekem pedig elegem lett abból, hogy soha semmi nem jó, amit csinálok. Akkor fogalmazódott meg bennem, hogy még idén munkahelyet váltok. Annál is inkább, mert az egészségem is ráment volna hosszútávon. Ki voltak készülve az idegeim, állandó gyomorgörcsöm és alvászavarom volt, télen a hideg iroda és a penészes falak, nyáron pedig a por és a dögmeleg kínzott. Eszembe is jutott, hogy vajon tényleg azért tanultam ennyit, hogy ilyen körülmények között dolgozzak?

A május aztán érdekes helyzetet hozott. A cég ugyanis feladott a megyei újságba egy ugyanolyan szövegű álláshirdetést, mint amire én jelentkeztem anno. A mai napig nem tudom, hogy a helyemre kerestek-e új embert, de kiakasztott, hogy a hátam mögött intézkednek. Elkezdtem az álláshirdetéseket böngészni és ezúttal a szerencse is mellém szegődött. [Erről majd egy másik posztban írok bővebben.] Ezzel egy időben egy olyan lehetőség is adódott az életemben, amire már évek óta vártam. 

Írtam szépen egy felmondólevelet és bevittem az igazgatóhoz. Egészségügyi okot jelöltem indoklásul (ami tulajdonképpen igaz is volt), de a főnököt így is meglepte a felmondási szándékom. Próbált győzködni, hogy maradjak, de az elmúlt egy év fényében eszem ágában sem volt. A következő két hétben meglepően normálisan viselkedett velem a diri, aztán egy nap behívott az irodájába. Közölte velem, hogy összetépte a felmondásomat, mert ő már elkönyvelte, hogy maradok. Amikor felvilágosítottam, hogy márpedig én augusztus 1-től nem akarok a cégnél dolgozni és még egy példányt benyújtok a felmondásból, akkor azt válaszolta, hogy biztos azért akarok elmenni, mert másik munkahelyet találtam. (Ráhibázott, de mivel már láttam, hogy bánik azokkal, akik egy másik munkahely miatt hagyják ott a céget, nem akartam, hogy engem is ugyanúgy megszívasson.)

Az utódomat (feltéve ha alapból is az én helyemre szánták) már aznap felvették (természetesen a hátam mögött, egy másik kollégától értesülve), a következő héten meg már kezdhetett is. Hétfő reggel kiadták, hogy tanítsam be az új kolleginát, majd miután a fő dolgokat elmagyaráztam neki, közölte a diri, hogy nem tart igényt a munkámra és a következő naptól látni sem akar engem. Nem hagyta, hogy kitöltsem a fennmaradó napokat és hogy méltóképp elbúcsúzzak a normálisabb munkatársaktól. Helyette elvárta, hogy mindent az új kolléga feneke alá tegyek. 

Szóval egy év és másfél hónap után két munkahely között vagyok, de nem bánom, hogy így döntöttem. (Ez a bejegyzés sem panaszkodás akar lenni, hanem jó végre kiírni magamból azt a sok rosszat, ami ez alatt az idő alatt ért.) Tanulságos volt, mert rádöbbentett arra, hogy milyen munkahelyen nem szeretnék dolgozni a későbbiekben.

2 megjegyzés:

  1. Gondolom, most már sokkal jobban érzed magad.

    Sokan azt mondják, hogy örüljön az ember, hogy van munkája, de egyáltalán nem mindegy, hogy milyen a munkahelyen uralkodó légkör. Csodállak, hogy ilyen sokáig bírtad azt az idiótát.

    VálaszTörlés
  2. Jól gondolod. Nem gyötör reggelente gyomorgörcs, nem fáj a szívem és nem köhögök az állandó portól. Az ősz hajszálaim viszont már nem tudnak természetes módon visszaváltozni szőkévé.

    Eleinte én is úgy voltam vele, hogy örüljek, hogy van munkám, de be kellett látnom, hogy ilyen körülmények között nem lehet hosszútávon dolgozni.
    Ha lett volna lehetőségem korábban, akkor előbb eljöttem volna, de a munkanélküliségnél még ez a munkahely is jobb volt.

    VálaszTörlés