2017. augusztus 31., csütörtök

Game of Thrones - 7. évad

A szabadidőm megfogyatkozásával az általam követett sorozatok száma is csökkent, de a Trónok harcát továbbra is figyelemmel kísérem. A nyár elmúltával a 7. évad is leköszönt, így már csak egy évad erejéig élvezhetjük a Westeroson zajló történéseket. 


Hét epizód adatott meg ennek az évadnak, ami az eddigi 10 részes évadokhoz képest lényeges különbség. Gyakorlatilag mire igazán elkapott a sorozat lendülete, már véget is ért az évadzáró. Kissé felemás véleménnyel vagyok a hetedik évadról, de ha a mérleget nézem, akkor a pozitívumokból egyértelműen több volt idén. 


Westeros nagyságáról már a főcím alapján is van némi elképzelésünk, így nagyjából sejthető, mekkora utat kell bejárniuk a szereplőknek, ha el akarnak jutni A pontból a B pontba. A középkori miliőt idéző környezetben ez nyilván nem egyik napról a másikra történik, mégis furcsa volt, mennyire lerövidült az egyes helyszínek közötti utazási idő. Persze korábban is volt rá példa, hogy nem derült ki, mennyi idő telt el két esemény között, most azonban már igen látványosra sikerültek a birodalmat átszelő "teleportálások". 


A másik - talán még inkább - szembetűnő negatívum számomra a párbeszédek hiánya volt. Emlékszem, hogy a sorozat elején mennyire jól megírt dialógusokat kaptunk és mekkora súlya volt egy-egy kimondott szónak. Gyakorlatilag a karakterizálás egyik fontos eszközét jelentették a szereplők által elmondott szövegek, most viszont inkább a tetteken volt a hangsúly. A fináléba azért szép számmal kerültek emlékezetes beszédek, amik egy kicsit visszahozták azoknak az évadoknak a hangulatát, amikhez még a könyvek szolgáltatták az alapot. 


A 6. évad már megágyazott ennek az évadnak és helyszínek tekintetében nem is történt nagy változás. Lényegében Északon, a Lannisterek birodalmában és Sárkánykőn zajlottak az események. Merthogy Daenerys Targaryen a hosszú vándorlás után végre megérkezett Westerosba. A hírre mindenki másképpen reagál, az viszont egyáltalán nem meglepő, hogy ki kivel köt utána szövetséget és miért. Tulajdonképpen a végjáték előtt vagyunk, ennek megfelelően alakult a felállás, így minden olyan helyszínt és szereplőt eltakarítottak, akiknek az ideje leáldozott. 


Tyrion, Varys és Kisujj szerepe jelentősen háttérbe szorult, utóbbi nem is nagyon tudta feltalálni magát egy olyan környezetben, ami nem ad táptalajt az intrikának. Megtörténtek viszont azok a találkozások, amelyekre évadok óta vártunk. Azt hiszem, nem vagyok egyedül azzal, ha azt mondom, hogy a Stark gyerekek találkozását már az első évad óta vártam. Bran, Sansa és Arya nagyon nagy utat jártak be, így érthető, hogy az egymásra találásuk nem járt érzelmi kicsapongással. 


Amiért viszont nagy elismerés illeti ezt az évadot, az a látvány. Olyan csatajeleneteket kaptunk, amiket bármelyik film megirigyelhet, mindezt egészen aprólékosan kidolgozva. Nem túlzás azt mondani, hogy Hollywood a kisképernyőre költözött. De tényleg, nagyon kevés sorozatot tudnék megemlíteni, ahol egy tíz perces jelenetet jó párszor visszanézek, mert annyira igényes és lenyűgöző a kivitelezése. Ezzel együtt rettentően várom az utolsó évadot (ami feltehetőleg csak 2019-ben érkezik majd), mert az események mérföldkőhöz érkeztek és csak találgatni lehet, hogy ki kerül ki győztesként. 

Értékelés: 8/10

2017. július 23., vasárnap

Salem - 3. évad

Három évad után idén ért véget a WGN boszorkányos sorozata, a Salem. Annak idején kíváncsian vártam a sorozatot és bár a pilot annak idején nem nyűgözött le, az első évad összességében nem volt rossz. A második évad már jóval átgondoltabb és következetesebb lett, tetszett az az irány, amerre a sorozat tartott. 


A harmadik évad gyakorlatilag ott folytatódik, ahol az előző abbamaradt: Marburg grófnője visszakerült a szarkofágjába, Mercy kiesett a boszorkányok kegyeiből, Anne-nek sikerült magához láncolnia Cottont, az Ördög pedig készen áll, hogy megkezdje uralkodását a Földön. Azt, hogy Mary nem sokáig marad halott, borítékolni lehetett, elég hamar vissza is hozzák az élők sorába. Az évad eleji felállás mindenesetre biztató volt, de sajnos a készítők nem nagyon tudtak élni a lehetőséggel. 


Nem tudnám pontosan megmondani, mi volt a bajom az évaddal. A szereplőket már az elmúlt két évad során megismertük, ebben az évadban szinte semmit nem sikerült hozzátenni a karakterükhöz. Pontosan ugyanúgy viselkedtek, ahogyan eddig is. John és Mary szerelme (vagyis inkább szenvedése) teljes unalomba fulladt, Sebastian borzasztó erőtlen lett, a kisfiútestbe zárt Ördög pedig hiteltelen maradt. Isaac és Mercy részéről ugyan voltak ígéretes próbálkozások, de pár epizód után az ő sorsuk sem tartogatott további izgalmakat.


Az évad célkitűzése világos volt, a sztorit viszont annyira elnyújtották, hogy alig vártam az utolsó részt. A vontatottság és a felesleges körök szintén kiszámíthatóak voltak, így a finálét már olyan szemmel néztem, hogy legyünk már végre túl rajta. A záróepizód tetszett is, meg nem is (a stáblista után percekig pislogtam, hogy mi a fene is volt ez), annak viszont örültem, hogy le tudták zárni a történetszálakat. A finálé egyébként a sorozat végét is jelentette, a csatorna ugyanis nem kért a folytatásból. 


Voltak azért pozitív dolgok is szép számmal, a látvány és a varázstrükkök például jól meg lettek csinálva és a véres jeleneteknél sem finomkodtak. A horrorisztikus miliő megmaradt és az öncélú ijesztgetések is eltűntek. Marilyn Mansont (aki a Salem főcímdalának szerzője) is jó döntés volt szereplőnek szerződtetni, az ő karaktere volt az egyik kedvencem ebben az évadban. 


Mindent összevetve számomra csalódás volt az évad. A történet megkopott és miután a hangsúly lekerült a boszorkányokról, a sorozat különlegessége is elveszett. Fordítani mondjuk nem volt túl nehéz és bár a dialógusok nagy része nem ostromolt irodalmi magasságokat, néhány mondatra kifejezetten büszke vagyok. 

Értékelés: 3.5/10

2017. július 15., szombat

Life - Élet (2017)

A film címéből kiindulva azt hittem, hogy egy dokumentumfilmet takar a Life és olyan nagyot nem is tévedtem. Könnyed szombat esti popcornmozinak titulálnám a filmet, bár túl mély emléket nem hagyott bennem. 


Egy Mars-kutatócsoport hihetetlen áttörést ér el, amikor megdönthetetlen bizonyítékot találnak arra, hogy van élet a vörös bolygón. Ráadásul ez a létforma reagál a környezetére és folyamatosan növekszik, ami teljesen elvakítja a kutatókat. Ám a kezdeti lelkesedést hamarosan felváltja a rettenet. A lény ugyanis elszabadul...


Ha röviden akarnám jellemezni a sztorit, akkor azt mondanám, hogy egy Alien-Gravity crossover lett megfilmesítve. A film felépítése és ritmusa rendben van, sehol sem éreztem kapkodó történetvezetést vagy indokolatlan üresjáratokat. A látvány gyönyörű, amit a zenei aláfestés is szépen megtámogatott, de a közelmúltban látott űrfilmek után ez el is várható egy ilyen sci-fitől. 


Más tekintetben azonban már ilyen pozitív a filmről alkotott kép. A szereplők például borzasztó klisések és buták, néhány cselekedetük és reakciójuk pedig kifejezetten érthetetlen. Az első nagyobb csapatszemle után már azt is előre lehet látni, hogy ki fog meghalni és melyik két szereplő veszi fel a harcot az egyre nagyobbra növő polipszerű rágógumi-lénnyel. A lénnyel kapcsolatban is rengeteg a logikátlanság (legjobban talán az oxigénhiányos űrben való parádézásán fogtam a fejem), a film utolsó jelenetéért viszont jár az elismerés. 


A színészek alakítása nem volt túl emlékezetes, a legtöbbjüknél azt éreztem, hogy csak azért vállalták el a szereplést, hogy kipróbálhassák a súlytalanságot. Ily módon a Life sajnos a kihagyott ziccerek filmje lett és szinte semmi újdonsággal nem szolgált, holott ebből az alapötletből sokkal jobb végeredményt is ki lehetett volna hozni. 

Értékelés: 5.5/10

2017. június 10., szombat

Logisztikai ügyintéző lettem!

Lezárult! Vége! Kezemben van az a bizonyítvány, amiért két éven keresztül küzdöttem.
Amikor 2015 szeptemberében elhatároztam, hogy újra iskolapadba ülök, akkor még nagyon távolinak tűnt 2017. júniusa. A logisztika mindig is vonzó volt számomra, igencsak kapóra jött volna egyetem után, ha van ilyen jellegű végzettségem, de akkor még nem volt lehetőségem ebbe az irányba (is) orientálódni. 


A bölcsész és művészetis beállítottságom ellenére a logisztika az első pillanattól megtetszett, bár első tanévben inkább a kereskedelem működéséből kaptunk ízelítőt, a logisztikai szaktárgyak csak a második évtől követeztek. A tananyagot nem volt nehéz megérteni és megtanulni, a munkával viszont már jóval nehezebb volt összeegyeztetni. A blogon jól nyomon követhető, hol tudtam kigazdálkodni az időt: a szabadidőmből. Sem a filmtermést, sem a sorozatos felhozatalt nem tudtam követni, meg kellett húznom azt a határt, ami már nem fért bele a napi 24 órába. 

A vizsga komoly és korrekt felépítésű volt, több szempontból jobban tetszett, mint anno az egyetemi vizsgák. A vizsgára való felkészülést szerencsére idejében megkezdtem, így nem hullafáradtan és bemagolt tudással érkeztem a bizottság elé. Ez persze meghozta a gyümölcsöt is, mert olyan eredménnyel zártam a tanfolyamot, amilyennel szerettem volna.

És hogy hogyan tovább? Egyelőre B tervként marad meg a logisztika, a szemléletmódot és a tanítási módszertant viszont tanárként is tudom hasznosítani. Már csak ezért is érdemes volt végigcsinálni a tanfolyamot. 

2017. június 7., szerda

Horvátországi rövid nyaralás

Valamikor áprilisban, nem sokkal a boszniai utazás előtt lehetőségem nyílt egy három napos horvátországi kirándulásra, amire rövid gondolkodás után igent mondtam. A program csalogató volt: Plitvicei-tavak, Zengg, Krk szigete és Zágráb. Horvátországban voltam már, de akkor az Isztriai-félszigetet jártam be, a fent említett helyeket nem látogattam meg. 

Látkép a sztrádáról, a háttérben Krk szigetével

Talán az egy hónappal korábbi út miatt éreztem úgy, de nagyon hamar megérkeztünk Horvátországba. Első állomásunk a Plitvicei-tavak voltak, amiről már nagyon sokat hallottam,de azt nem gondoltam volna, hogy a valóságban is ennyire szép. Kristálytiszta türkizkék víz, rengeteg vízesés, érintetlen, buja növényzet és gyönyörű környezet. Szerintem egy egész napot el tudtam volna tölteni itt, de csak pár órát lehetett, mert sietni kellett a szállásra. 

Plitvice

A szállás egy kis tengerparti városkában, Dramaljban volt. A tenger ugyan még nem volt a legmelegebb, de muszáj volt belemenni, mert egyszerűen nem lehetett kihagyni. Meg persze azért is, mert már hiányzott a tenger. 

Dramalj

Második nap Zengg (horvátul Senj) várának megtekintése volt a program. Klasszikus négy tornyos vár, ahonnan gyönyörű kilátás nyílt a városra és a környező vidékre. A történelem során persze ez a vár is megsérült, viszont nagyon szépen helyreállították. Az óváros hangulatos volt, de Jurisics Miklós szobrán kívül nem néztünk meg más nevezetességet. 

Zengg vára

Délután Krk szigetére hajóztunk át. A kapitány extra jófej volt, megengedte, hogy egy darabon én vezessem a hajót. :) Vrbniknél kötöttünk ki, majd felmásztunk a szikla legtetejére (ami a 35 fokos melegben és a macskaköveken nem ment egyszerűen). Az onnan nyíló kilátás viszont kárpótolt minket. Egy-két nevezetesség megtekintése után az árnyékos helyeket kerestük, mert elfáradtunk a melegben és az egész napos mászkálásban. 

Vrbnik (Krk sziget)

A harmadik nap ezúttal is nagyrészt a hazaútról szólt. Két várost érintettünk: Zágrábot és Csáktornyát. Mindkét városban egy órát töltöttünk csak, de Zágrábhoz kevés volt, Csáktornyához pedig sok. Utóbbi helyen ráadásul a Zrínyi kastély zárva volt, így a kastélyparkban sétáltunk. Összességében így is tetszett a horvátországi út, de amilyen rohanós volt az eleje, annyira üres lett a vége. Ennek ellenére kellő energiával és élménnyel töltött fel a júniusi hajrá előtt. 

2017. május 20., szombat

#Sohavégetnemérős (2016)

A #Sohavégetnemérős egy zenés játékfilm, melyet a Fluor Tomi és Diaz alkotta, rendkívül népszerű zenei formáció, a Wellhello slágerei inspiráltak. A hat történetet Wellhello dalokkal egybeszövő film producere a könyves-tévés-filmes Lévai Balázs, rendezője Tiszeker Dániel. A #Sohavégetnemérős generációs film: a mai huszonévesek életérzését, gondolkodását, problémáit, párkapcsolatait ábrázolja, szinte minden alkotója harmincon inneni.


A Wellhello zenéjéért nem rajongok (nincs különösebb bajom velük, de valahogy úgy érzem, nem én vagyok a megszólított közönség), a filmet egy iskolai vetítés keretében néztem meg. Amit egyáltalán nem bántam meg, ugyanis nagyon jól sikerült. Pedig úgy ültem be rá, hogy semmilyen elvárásom nem volt. A Hány szerelmet bír még el a rakpart? c. dalt ismertem, ezen kívül csak a készítők nevét tudtam. Mégis már az első jelenettel berántott a film és úgy álltam fel a végén, hogy szinte fülig ért a szám. 


A leírásban az szerepel, hogy a #Sohavégetnemérős a mai huszonévesek generációs filmje, amit én a korai 30-as korosztályra is kiterjesztenék. Pár éve szintén generációs filmnek titulálták a VAN valami furcsa és megmagyarázhatatlant, de azzal nem tudtam annyira azonosulni. A #Sohavégetnemérősben viszont rengeteg olyan jelenet volt (pl. amikor a három nő randizik), ahol simán el tudtam képzelni magamat a szereplők között. Gyakorlatilag ugyanazokat a problémákat és helyzeteket vitték filmre, amikkel én is szembesülök vagy már magam mögött tudok. 


Meglehetősen sok helyszínen forgatták a filmet, így a főváros mellett Veszprém, a Balaton, Debrecen és Sopron is képviselteti magát egy-egy jelenet erejéig. A modern technológiát (okostelefon, facebook, insta, stb.) nem szerepeltették indokolatlanul sokszor és a színészek játéka is tetszett, a dalok viszont idővel megfogyatkoztak. A film kétharmadánál ugyanis kissé leült a tempó, az áruházi jelenet pedig erőltetett lett, de a fináléra szerencsére ismét visszatért a lendület. Szirupos lett a vége, az tény, viszont a film mindvégig szórakoztatni akart, emiatt pedig ez volt hozzá a tökéletes befejezés. 


Ha a filmben szereplő korosztályt nézem, túl sok újdonságot nem mondott nekem a film, tanárszemmel nézve viszont mindenképp hasznos volt. Érdekesség, hogy a diákoknak is tetszett a #Sohavégetnemérős, néhány kollégát pedig közelebb tudott vinni a film a mai tizen-huszonéves korosztályhoz. 

Értékelés: 7.5/10

2017. május 6., szombat

Boszniai kiruccanás

Év elején úgy terveztem, hogy idén nem megyek nyaralni (hosszabb útra legalábbis), így csak rövidebb utazások jöhettek szóba. Bosznia-Hercegovináról előzetesen csak annyit tudtam, amennyire a '90-es évek híradásaiból emlékeztem: a szarajevói bombázásokra és a háború elől menekülőkre. Ilyen emlékek nem hoznak nagy kedvet egy utazáshoz, azonban az egyik ismerősöm még szeptemberben járt az országban és annyira szép képeket készített, hogy nekem is látnom kellett a helyszíneket.

Tipikus bosnyák táj

Az indulás este 10-kor volt és bár térképen nem tűnik olyan messzinek a bosnyák főváros (ott volt a szállás), majdnem 12 óra múlva érkeztünk meg. A magyar időjárás langyos tavaszi záporos volt, míg Szarajevóban özönvíz-szerű eső és téli hideg fogadott minket. Mázli, hogy csizmát és vastag kabátot vettem indulás előtt, mert különben jéggé fagytam volna. A bosnyák fővárosból emiatt nem is láttam sokat, ugyanis az esőzés idővel havazássá változott. 

Szarajevó belvárosa a bazársorral

Szarajevó egyébként nagyon különleges város volt. Sok tekintetben hasonlít Budapestre, ugyanakkor jól látszik a különböző kultúrák keveredése. A bazársor a Balkánból adott egy kis ízelítőt, a mecsetek pedig a muzulmánok építészetének lenyomataiként ékesítették a várost. A belváros nagyon szép, azonban a 20 évvel ezelőtti háború nem múlt el nyomtalanul. Rengeteg házon láthatók lövésnyomok és a város egy része igencsak lepusztult képet mutat. Emiatt igencsak nyomasztónak tűnt a város, az eddig látott európai fővárosoktól eltérően Szarajevóban tudnám a legkevésbé elképzelni az életemet. 

Szakadó eső, később pedig havazás 

A második napi úticél Mostar volt és szerencsére addigra az esőt gyönyörű tavaszi napsütés váltotta fel. Mostar előtt Međugorjét is útba ejtettük, ami a Mária-kultusz egyik leghíresebb zarándokhelye. Ez annyit takar, hogy turistabuszok tucatjai viszik a városkába a híveket, az árusoknál pedig mindent Szűz Mária képe borít. Mindent. Mivel én nem vagyok hívő, engem nem nyűgözött le annyira ez a városka, így alig vártam, hogy végre Mostarba érjünk. 

Mostar 

Mostar szerelem volt első látásra. Fantasztikus hangulata volt, ami rögtön magával ragadott. Nagyon tetszett a bazársor, az épületek, na és persze az Öreg-híd. Rengeteg volt a turista (a legtöbben magyarok) és mivel a csoportból egy srác már járt itt, sikerült a környék legjobb éttermében ebédelnünk. A szállás messzesége miatt túl sok időt nem tudtunk Mostarban tartózkodni, de a város úgy maradt meg bennem, mint egy megelevenedett festmény. Imádtam. :)

Mostar: Öreg-híd

Szarajevóba visszafelé a három kisbusz közül az egyik lerobbant (felforrt és elfüstölt a hűtővize), így kissé kalandos volt az út. Én másik buszban utaztam, de így is nagy szerencsénk volt, hogy egy autómentő épp a közelben járt és a vártnál gyorsabban megoldódott a probléma. Az utazás harmadik napjának programja a hazautazás volt, de délelőtt még volt időnk egy rövid városnézésre a fővárosban. Tavaszi melegben sokkal kellemesebb látványt nyújtott, de az igazán nagy élmény a villamosozás volt. A járművek kívülről is elég lepusztultnak tűntek, a belsejük pedig olyan volt, hogy a társaságból senki nem mert leülni, leszállás után pedig mindenki kézfertőtlenítőt kért tőlem. Meg is állapítottuk, hogy a legkoszosabb magyar tömegközlekedési jármű is patikatisztaságú a bosnyák villamosokhoz képest. 

Zárásként néhány apróság:
- Bosznia-Hercegovina gyönyörű és nagyon jól kiépített úthálózattal rendelkezik.
- Az árak sokkal olcsóbbak a Magyarországon megszokottaknál, a három nap alatt alig költöttem a váltott pénzből. 
- A vendégszeretet megvan, de jóval kevesebben beszélnek angolul, mint amire számítottam. Ennek ellenére még egy olyan taxisofőrrel is meg lehetett értetni magunkat, aki a bosnyákon kívül nem tudott más nyelvet. :)
- A vendégszeretet árnyoldalát is megtapasztaltuk: az egyik kisvendéglőben elég durván lehúztak minket és amikor reklamálni akartunk, a felszolgáló srác a rendőrséggel fenyegetőzött, így jobbnak láttuk gyorsan lelépni onnan. 
- Balkáni országhoz képest meglepően tiszták és rendezettek a városok.

2017. április 18., kedd

La La Land - Kaliforniai álom (2016)

December végén ettől a filmtől voltak hangosak a mozik és bár terveztem, hogy én is megnézem január-február környékén, valami mindig közbejött és csak most, április közepén sikerült megtekintenem. Zenés filmet már rég övezett akkora felhajtás, mint a La La Landet, így a műfaj kedvelőjeként nem kis elvárással ültem le a film elé.


A sztori egy amerikai tündérmeséhez hasonlít: Mia, a feltörekvő, fiatal színésznő és Sebastian, a szépreményű jazz zongorista a Csillagok Városában, Los Angelesben keresi az álmait. Mia meghallgatásról meghallgatásra jár és csak arra vágyik, hogy végre ne szakítsák félbe, Sebastian pedig szenvedélyesen küzd azért, hogy a klasszikus jazzt újra divatba hozza. Távlati terveikben a hollywoodi karrier, illetve egy saját zenés klub megalapítása szerepel - ekkor botlanak egymásba egy zsúfolt autópálya kellős közepén. A két fiatal szerelemre lobban és vállvetve segíti egymást a kudarcokkal kikövezett úton. A sikerért keményen meg kell küzdeniük, ám eljön a nap, amikor dönteniük kell, mennyit hajlandóak feláldozni az álmaikért...


Musical révén sok az énekes-táncos jelenet, az elsőt széles mosollyal nyugtáztam, mert a hangulatot már az elején sikerült megalapoznia. A későbbiekben az események komolyságával a vidám töltelékrészek is megfogyatkoznak, ami némiképp növelte a drámaiságot. Merthogy a csillogó és cukormázas felszín alatt igenis komoly témát boncolgat a film, ami legjobban az utolsó jelenetben tűnik ki. Bátor, ugyanakkor elgondolkodtató zárást kaptunk, ami ebben a műfajban mindenképpen újszerű.


Nem egyszerű a történet korát belőni, mert a 40-es, 50-es évek divatja elég nagy hangsúlyt kap, ugyanakkor az autók meglehetősen modernek és okostelefonokat is használnak a szereplők. Ha a film témáját nézem, akkor a kortalan jelző abszolút helytálló. A díszletek és a jelmezek funkcióját tekintve pedig a La La Land nagyon szépen tiszteleg a mozi hőskora előtt. Rengeteg utalást kapunk és egy kicsit a kulisszák mögé is betekinthetünk.


A főszereplő páros (Emma Stone és Ryan Gosling) között remekül működik a kémia (korábban már játszottak közös filmben), az énekhangjuk azonban hagy némi kívánnivalót maga után. Tény, hogy egyikőjük sem musicalszínész, így viszont a dalokból egyszerűen elvész az erő. Zenés filmeknél elég sokszor dúdolom a felcsendülő dalokat, ennél a filmnél viszont ezt nem tudom megtenni. Csak az első jelenet dala maradt meg bennem, abban maximálisan megvolt az az energia, amit a film egészétől vártam. Kár érte, mert nem sokon múlt, hogy tökéletes film legyen a Kaliforniai álom.

Értékelés: 9/10

2017. április 15., szombat

2017. január 14., szombat

Elle (2016)

Szokásomhoz híven nemcsak angol és amerikai filmeket nézek, hanem a francia filmeket is kedvelem. Szinte minden évben találok olyat, ami valami miatt érdekes, vagy maradandó élményt nyújt. Az Elle c. alkotással az évvégi filmes toplistákon találkoztam és mivel izgalmasnak tűnt a sztorija, semmiképpen sem szerettem volna kihagyni.


Michéle kemény nő. Egy piacvezető vállalat igazgatójaként ugyanolyan könyörtelenül bánik el szeretőivel, mint a versenytársakkal. Amikor azonban egy ismeretlen tettes betör a lakásába és megerőszakolja, a nő egy életre megváltozik. Megtalálja a férfit és ők ketten különös, ugyanakkor izgalmas játszmába kezdenek…


Aki vérbeli thrillert keres, az messziről kerülje el az Elle-t, mert csalódni fog. A thriller és a nyomozós vonal alig érvényesül, a szereplők közötti kapcsolatok és Michéle jellemábrázolása azonban sokkal nagyobb teret kap. Sokáig gondolkoztam, mi zavart leginkább a filmben, mert Michéle reakciói cseppet sem nevezhetők szokványosnak. A vele történt incidens után például úgy beszélget a fiával, mintha mi sem történt volna. De a karácsonyi családi összejövetel sem mindennapi; anyja ugyanis bejelenti, hogy újra férjhez akar menni.


A film nagy része szerencsére kevesebb szokatlan jelenetet vonultat fel, Michéle különcsége azonban végig megmarad. Egyes reakciói a Broen Sagajára emlékeztettek, azt azonban el kell ismerni, hogy Isabelle Huppert remekül hozta a kissé megkeseredett, antiszociális, ugyanakkor izgalmakra vágyó, 60-as nőt. Érdekes, hogy az őt körülvevő karakterek látszólag normálisan viselkednek, így számomra nagyobb talányt nyújtott Michéle karakterének megfejtése, mint a thrilleres vonal, ami rövid időn belül - elsősorban a főszereplő közönye miatt - elhalt. 


Ebbéli kísérletem csak részben sikerült, így a film után sem igazán tudom eldönteni, hogy az Elle jó film volt-e vagy sem. Minél többet agyalok rajta, annál inkább azon a véleményen vagyok, hogy nem volt ez olyan rossz, de igencsak elmarad attól, amit vártam. 

Értékelés: 6/10