2017. december 31., vasárnap

Évösszegző 2017

Az elmúlt évekhez hasonlóan következzen a 2017-es esztendő  legfontosabb eseményeinek számba vétele. (A 2016-os év összegzése itt olvasható.)

- A 2016-os év az elengedés éve volt, én azonban csak 2017 elején engedtem el bizonyos dolgokat. Az már a korábbi években is látszott, hogy a munka mellett már nem fér bele az időmbe a sorozatfordítás, így nehéz szívvel, de (remélhetőleg csak átmenetileg) búcsút vettem tőle
- Régóta terveztem, hogy a lakásomban kicseréltetem az ablakokat, erre idén áprilisban került sor. Az új ablakok csodaszépek és jól szigetelnek, minden szempontból jó döntés volt a csere. 
- Az ablakcsere miatt idén nem terveztem annyit utazni, mint tavaly, két kisebb útra azonban nem tudtam nemet mondani. Május elején Boszniában jártam, június elején pedig Horvátországban
-  A június más szempontból is emlékezetes volt: két év után befejeztem a tanulást és a sikeres vizsga után logisztikai ügyintéző lettem. :)
- A május-júniusi hajtásnak és a munkahelyi eseményeknek persze meglett az ára: nyiroködémát kaptam. Mivel az elmúlt években nem volt komolyabb betegségem, most nagyon megijedtem. Hetekig tartott, mire rájöttem, miért dagadnak a végtagjaim és jönnek fel rám a pluszkilók. A pihenésnek és a célzott odafigyelésnek hála szerencsére nem kellett orvoshoz mennem és a probléma is gyorsan megszűnt. 
- Ez a betegség viszont ismét rávilágított arra, hogy az egészség bizony sérülékeny és fontosabb, mint a munka. Mivel a teljes tanévet úgy éltem meg, hogy lépten-nyomon falakba ütköztem, számtalan "utolsó csepp" került abba a bizonyos pohárba és szembesültem vele, hogy hosszútávon fizikálisan nem fogom bírni a további terhelést, úgy döntöttem, hogy 4 év után munkahelyet váltok. 
- A nyaram ennek köszönhetően a munkaügyi papírok intézésével telt. 
- Arra azért maradt időm, hogy pihenjek, strandoljak és feltöltődjek az új tanévre. 
- Leérettségizett az osztályom. Fantasztikus volt látni, hogy beérik a munkájuk gyümölcse és átvehetik azt a bizonyítványt, amiért küzdöttek. 
- Négy év után végre lett mosógépem, amivel lényegesen könnyebb lett a házimunka.
- Az őszt már egy másik iskolában kezdtem és bár sok szempontból eltér ez az iskola az előzőtől, remekül fel tudom használni az eddigi munkatapasztalataimat. 
- Ősszel fogorvosi látogatásra is sort kerítettem és úgy tűnik, hogy még jó ideig állandó páciens leszek: ki kell majd műteni az egyik bölcsességfogamat. 
- Az idei Karácsony a sok egyéb teendő miatt egyszerűen "rám zuhant", nem tudtam úgy ráhangolódni az ünnepekre, ahogyan az elmúlt években. Az ajándékvásárlást majdnem az utolsó pillanatban tudtam le, a mézeskalács viszont még időben elkészült. 
- Szilveszterre először szerveztem bulit és néhány apróságot leszámítva egészen jól sikerült. Hosszú idő után végre méltón el tudtam búcsúztatni az óévet. 




2017. december 30., szombat

The Affair - 3. évad

Ha tél, akkor The Affair dara! Az előző két évadot szintén télen pótoltam be és mivel ezt a sorozatot jobban szeretem egyben megnézni, vártam már, mikor keríthetek sort rá. Bár majdnem két éve láttam az előző évadot, a nyitórész eleji visszatekintésnek hála, hamar képben voltam a történéseket illetően. 


Időben ugrunk néhány évet és akkor látjuk viszont a szereplőket, miután Noah kijön a börtönből. Nyúzottnak és lelkileg is megviseltnek tűnik, ráadásul apját is most veszítette el. Természetes, hogy vissza szeretne rázódni a mindennapok valóságába, de a múlt és a börtön démonai igencsak megnehezítik a dolgát. 


Noah börtönévei a többi szereplőre is hatással vannak, ugyanakkor mindenki próbál továbblépni és új életet kezdeni. Ez talán Alisonnál volt a leglátványosabb. Tetszett, hogy nem arra hegyezték ki az évadot, hogy ő és Noah újra egy pár legyenek, hanem arra, hogy Alison lezárhassa a Noah-val kötött házasságát és visszaszerezhesse a lánya feletti felügyeleti jogot. 


Ebben persze Cole és Luisa is segítették, a sok történetszálból az ő helyzetüket éreztem a legracionálisabbnak. Helen viszont a szöges ellentétük: nagyon nehezére esik túllépni Noah-n (20 évnyi házasság után ez mondjuk valamennyire érthető), emiatt pedig rendszeresen hazugságra kényszerül. Érdekes, hogy Helent ebben az évadban ismertük meg a legjobban és bár az önzősége ellenére még mindig szimpatikus szereplő, nagyon sok cselekedetével nem értettem egyet.  


A harmadik évad narratívája megegyezik az előző évadokéval, vagyis minden epizód két ember nézőpontjából mutatja be az eseményeket. Noah, Alison, Cole és Helen mellett megismerjük Juliette-et is, aki egy újabb affért jelent Noah számára. A francia tanárnő végig megmaradt mellékszereplőnek, ugyanakkor szerintem nélküle is tudott volna működni az évad. Sokszor éreztem súlytalannak a jelenlétét és jobban érdekelt volna a többi szereplő sorsa. 


Az időbeli ugrások és a sok nézőpont miatt a finálé nekem kissé zavaros lett és furcsa volt, mennyire rámentek a készítők a happy endre. Nem tudni, mennyi idő telt el Noah összeroppanása (főleg, hogy majdnem a teljes évadot Noah és a hallucinációk / gyógyszerfüggőség köré építették fel) és a párizsi út között, és az sem tetszett, hogy mindenki úgy viselkedett, mintha mi sem történt volna. Cole-t és Alisont meg egyszerűen kifelejtették... Karácsony ide vagy oda, ez az évadzáró sajnos nagyon gyenge lett. Olyannyira, hogy teljesen elvették a kedvemet a folytatástól. Hiába jók a színészek, egyre inkább koncepciótlannak tűnik a sorozat. 

Értékelés: 6.5/10

2017. december 28., csütörtök

The Americans - 5. évad

A téli szünetre való tekintettel kicsit több időm jut lefaragni a sorozatos lemaradásomból, úgyhogy ideje volt elővenni a Jennings házaspár történetét és magaménak tudni az Americans ötödik évadát. Mivel már csak egy 10 epizódos záróévadot kapunk, az ötödik etap egyfajta felvezetésnek is tekinthető.


A történet ugyanott folytatódik, ahol a negyedik évad befejeződött, a nyitórészben elég sokszor visszautalnak a korábbi eseményekre. A cselekmény ezúttal is több szálon haladt, de a fő téma - kémes fronton - az élelmezés volt. A gabonaellátás sok ponton párhuzamba állítható a mai kor kihívásaival és problémáival, de egy kicsit szakmai szempontból is érdekes volt követni.


Emellett persze sok kisebb-nagyobb üggyel is meg kellett birkóznia Elizabethnek és Philipnek, ami az új külsők mellett új személyazonosságokat is megköveteltek, nem beszélve néhány régebbi, de még folyamatban levő küldetésről, amik szintén teljes embert kívántak. Hogy mindez hogyan hat a Jennings család tagjaira, azt az ötödik évad hivatott bemutatni.


Mert bármennyire sok küldetésben kellett helyt állniuk a szülőknek, igyekezték nem elhanyagolni a családi és a baráti kapcsolataikat. Paige-nél azt látjuk, hogy egyre inkább kezdi beleélni magát a kémek világába és egyre több kérdést tesz fel a Szovjetunióról és bizonyos dolgok működéséről. Henry viszont a saját életét próbálja meg élni, bár közel sem kap annyi képernyőidőt, mint a nővére. Az évad nagy részében egyébként most sem látjuk őt, csak a kulcsfontosságú jeleneteknél kerül elő.


Nem könnyű a két tizenéves gyerek helyzete, mégsem ez mozgatta az évadot, hanem Philip és Elizabeth érzelmei. Azt már korábban is láttuk, hogy Elizabeth milyen hidegvérrel cselekszik és mennyire alárendeli magát a munkának. Gyakorlatilag semmit sem kérdőjelez meg, ami a szovjet érdeket szolgálja. Philip viszont egyre nehezebben viseli azt a terhet, amit a kémmunka jelent és bár a sorozat elején ő volt az, aki könnyebben beilleszkedett az amerikai környezetbe, Elizabeth veti fel, hogy ideje lenne visszavonulni.


Lehet, hogy a záróévad is erre lesz kihegyezve, mindenesetre ha realista szemmel nézem a sorozatot, akkor is elképesztő, hogy ennek a két embernek mennyi helyzetben kell a toppon lennie. Talán ennek is köszönhető, hogy ebben az évadban nem volt összeütközés az FBI és a KGB között, így Stan karakterét is tudták árnyalni.


Kaptunk viszont egy új helyszínt: Moszkvát. Az orosz fővárosról eddig csak hallomásból értesültünk, ám Oleg visszahelyezésével jó pár jelenet erejéig láthattuk, hogyan működik a KGB a szovjeteknél. Külön érdekesség, hogy az Oleget alakító Costa Ronin ebben az évadban csak oroszul beszél. Moszkvában persze nemcsak az ő sorsát követjük nyomon, hanem Marthával is találkozunk. Mischával sajnos nem nagyon tudtak az írók mit kezdeni, a rövid amerikai kiruccanása után őt is Moszkvában látjuk viszont. Meglehetősen sok idő ment el a szöktetésére, így remélem, hogy a hatodik évadban megtörténik az, amire az ötödik évadban végül nem került sor.


Mindehhez kimért és lassú történetvezetés társul, amit már megszokhattunk a sorozattól. A nyitórészben például van egy 13 perces jelenet, amiben egy gödör ásása zajlik. De még ez sem vált a sorozat kárára, mert a feszültséget meg tudták teremteni vele. A gond az évad többi részével volt. A szerteágazó cselekmény és a kiváló karakterizáció ellenére nem tudom annyira dicsérni ezt az évadot, mint a korábbiakat. Az epizódok egyszerűen szétfolytak, nem volt ívük és központi témájuk. Az epizódcímek például a szereplők egy-egy mondatából vannak kiragadva.

Értékelés: 7/10, volt már jobb évada is a sorozatnak.

2017. december 24., vasárnap

2017. december 13., szerda

Inside No. 9 - 3. évad

Az Inside No. 9 első és második évada után nem volt kérdés, hogy a harmadiknak is nekiugrok és a 30 perces epizódoknak hála igen gyorsan sikerült felzárkóznom a sorozatból. Összefüggés - a 9-es számot leszámítva - továbbra sincs az epizódok között, így tulajdonképpen bármelyik résszel elkezdhető a sorozat.


Ennek ellenére én tartottam magam ahhoz a sorrendhez, amilyenben a sorozat készítői (Reece Shearsmith és Steve Pemberton) tálalták az évad részeit. A nyitórész egy karácsonyi különkiadás volt, ami történetileg nem a sorozat legerősebb darabja, inkább a filmes háttér miatt tetszett. A második epizód az éttermi számla kifizetésével sokkal jobban működött; imádtam, mennyire rájátszottak a britek gentlemanségére és a csavarok is bejöttek. 


A szfinxes rész rengeteg irodalmi és filmes utalást felvonultatott, de istenigazából a rejtvényes vonallal fogott meg. Az első évad betöréses sztorijának minimális szövegű fordítása nem igényel különösebb kihívást, a szójátékok és meghatározások magyarra ültetése azonban a tapasztaltabb fordítókat is megizzasztja. A karaokés epizódot a könnyedség és a feelgoodság jellemezte, bár erősen eltért a sorozat eddig megismert jegyeitől. Hiába végződött a legtöbb szereplő számára előnyösen, hiányzott belőle a darkos vonulat és a meglepetés ereje. 


Az ötödik rész a fél pár fekete cipővel már bőven kárpótolt a korábbi hiányosságokért. Érdekes, hogy az összes epizód közül talán ez játszódott a legvilágosabb környezetben, mégis kirázott a hideg az utolsó jelenet után. Az évad utolsó részétől eleinte féltem, hiszen a korábbi évadoknál mindig ezek a részek sikerültek a leggyengébbre, de ezúttal egy nagyon korrekt sztorit sikerült prezentálni. Olyannyira, hogy kevésnek éreztem a 30 perces játékidőt, a történetet jobban is ki lehetett volna bontani. 


Ha az epizódok színvonalát nézem, akkor egyértelműen a harmadik évad a legegyenletesebb. Szinte minden részben volt valami egyedi, a fordulatok kevésbé voltak kiszámíthatók és egyik epizód alatt sem unatkoztam. 

2017. december 10., vasárnap

Inside No. 9 - 2. évad

Még 2014 tavaszán fedeztem fel magamnak ezt az angol gyöngyszemet, de aztán annyira megfeledkeztem róla, hogy azt sem tudtam, hogy folytatás is készült belőle. Ráadásul nem is egy évad, a 4. etap ugyanis 2018. januárjában fog érkezni. 


A második évadról nagyjából ugyanazt tudnám írni, mint az elsőről, talán csak az újdonság varázsát lehetne kihagyni. Illetve azt sem teljesen... Ezúttal is hat epizódot kaptunk, amelyek között a 9-es számon kívül semmilyen koherencia nincs. A színvonal az évad elején látványosan magasabb volt, az első két epizód például sokkal jobban megfogott, mint az utolsók. A 2x01 kísértetiesen hasonlított a sorozat nyitóepizódjára, míg a 2x02-es egy rendkívül ötletes és érzelmes 30 perccel ajándékozott meg. 


Nagyon tetszett még a nagyi születésnapját bemutató rész is és bár túl sok újdonsággal nem szolgált, a rendelkezésre álló "alapanyagot" nagyon jól használták fel. A többi epizód csattanóját viszont elég hamar ki tudtam találni, ami nyilván annak is köszönhető, hogy nézek/néztem olyan sorozatokat és filmeket, amiknek az alapkoncepcióját fordítja ki az Inside No. 9. 


Ettől függetlenül az írói és a színészi munka még mindig hibátlan, és egyszerűen zseniális, ahogyan az epizódok végére összeáll a sztori és a legapróbb momentum is értelmet nyer. Ebből a szempontból a lelkisegély-szolgálatos rész is telitalálat volt, plusz még az osztott képernyő sajátosságait is kihasználták. 


Az értékelés ennél a sorozatnál már kissé problémás, mert gyakorlatilag egyesével kellene pontoznom a hat részt és az első évadhoz hasonlóan elég széles a skála. Az biztos, hogy a 2x02-nek jár a 10/10, a 6. részt (valóságshows - ijesztgetős) viszont már annyira gyengének tartom, hogy semmit nem veszítettem volna, ha kihagyom. 


2017. november 19., vasárnap

Hunt for the Wilderpeople - Vademberek hajszája (2016)

Ricky, a dacos városi kölyök új nevelőszülőkhöz kerül, Új-Zéland vadregényes tájaira. A kezelhetetlen srác a kissé furcsa, de szeretetteljes Bella néni és új kutyája, Tupac körében hamar otthonra lel, bár a zsémbes és magának való Hec bácsival nehezen találja a közös hangot. Amikor egy váratlan tragédia miatt Rickyt újra a gyermekvédelem felügyelete fenyegeti, a javítóintézet elől inkább hegyekbe menekül. Hec bácsi persze könnyedén rátalál, ám egy veszekedés és baleset miatt hetekre a dzsungelben ragadnak... 


Körülbelül egy éve terveztem megnézni a Hunt for the Wilderpeople-t, de egyre csak halasztgattam. A sztorit nem ismertem, de az első jelenet után azt hittem, hogy egy '90-es évekre jellemző vígjátékot látok a folytatásban; vagyis: vásott kölyök új nevelőszülőkhöz kerül és mindent csínyt bevet, hogy az agyukra menjen... Nos, ez a film - szerencsére - közel sem ilyen. 


Taika Waititi egy nagyon szerethető filmet rakott össze, ami hol megnevettet, hol könnyeket csal a szembe, hol pedig elgondolkodtat. Az arányokat végig tartja a film, így a műfaji besorolása sem egyszerű. Talán a drámai road-movie a legjobb szó rá. Ricky és Hec karaktere szöges ellentéte egymásnak, a film végére mégis elválaszthatatlan párossá válnak. Ebben egy kicsit hasonlít a 2009-es Up!-ra. A kalandok még úgy is izgalmasak, hogy az őserdei ("bozótos") környezet igen szűk határok közé teszi a kiaknázható lehetőségeket. 


Az új-zélandi táj ezúttal is varázslatos és némi kikacsintást is kapunk a Gyűrűk Urára. Az igazi kuriózumot azonban a Rickyt alakító Julian Dennison játéka nyújtja. Hihetetlen természetességgel mozog és hozza a nagydumás, gengszteréletre vágyó, de nagyon is emberséges és jószívű kiskamaszt. A Hectort játsszó Sam Neillt ugyanúgy megilleti a dicséret, bár elsőre nem is ismertem fel. Mindenesetre a sorozatokban megszokott gonosz és titokzatos karakterek után jó volt most egy mogorva, ám pozitív hősként látni. 


Minden elemével kiválóan bánik a film és mind a történetből, mind a színészekből kihozza a maximumot. A történet könnyen magával ragad, a színészi játékra nincs panasz és a felcsendülő dalok is illettek az adott jelenethez. És akkor a Tarantino-filmekre jellemző fejezetkiírásokról még nem is beszéltem... Gyorsan elrepült a film másfél órája, nézés közben sokkal hosszabbnak tűnt. Kár, hogy nem egy évvel hamarabb láttam, ettől függetlenül remek filmélmény volt. 

Értékelés: 9/10

2017. november 11., szombat

Spy - A kém (2015)

A neve Susan. Susan Cooper. A CIA elemzője, és az egyik legjobb a szakmában. Miután partnere és az ügynökség legjobb ügynöke lebukik, ő az egyetlen, akit éppen bevetésre lehetne küldeni: életében először, a terepen kell kipróbálnia magát. Hát belép egy világba, amit eddig messziről csodált és irigyelt. Elegánsnak éppen nem mondható, de nagy a szája és kemény az ökle. A világ első igazi női titkos ügynöke bevetésre indul. 


A James Bond filmeket kedvelem (a Skyfall az egyik kedvencem a sorozatból), már csak ezért is kíváncsi voltam a filmre. Arra persze nem számítottam, hogy egy vérbeli kémkomédiát fogok látni, ami a zsáner minden elemét kifigurázza. Szerencsére ettől nem megy el a film a gagyi irányába, ellenkezőleg: a történet önmagában is megállja a helyét. Ha példát kellene mondanom, egyből a Chuck c. sorozat jut eszembe. Csak a Kémben jóval több a humor. 


Egyetlen dolog nem tetszett a filmben: a kövérség poénforrásnak való beállítása. A Susant alakító Melissa McCarthy ugyan nem a nádszálkarcsúságáról híres színésznő, viszont amikor már huszadszor is viccet csinálnak a testalkatából, akkor nem tudtam értékelni ezt a fajta írói szándékot. Mondom mindezt úgy, hogy én közel sem küzdök olyan súlyproblémákkal, mint a főszerepet játszó színésznő... A trágár szavak már kevésbé zavartak, bár néhány szereplő szájából igen furcsán hangzottak. 


A történet elég szövevényes és bár szinte az összes kémfilmes klisét felvonultatja, abszolút élvezhető. Nagyon sok helyszínt bejárunk, de a cselekmény nagy része Budapesten játszódik. A filmben is és a valóságban is. A kémet ugyanis majdnem teljes egészében Magyarországon forgatták (annak idején valamiért lemaradtam erről a hírről) és Budapest végre a szebbik arcát mutatva, önmagát alakítja. Öröm volt látni a film végi stáblistát, alig akadt rajta nem magyar név. 


A helyszíneket egyébként meglepően jól kihasználták és néhány jelenet (pl. az autós üldözések) kifejezetten jól nézett ki. Érdekesség, hogy még a filmben látott fegyverek is magyar fejlesztésűek, erről van is egy kisebb werkfilm. A színészi játék abszolút élvezhető, mindenki hozza azt, amit a szerepe megkíván. Nem mondanám hiánypótló alkotásnak a filmet, a kémfilmek és a vígjátékok kedvelőinek mindenesetre remek kikapcsolódás. 

Értékelés: 8/10

2017. október 29., vasárnap

Take the money and run - Fogd a pénzt és fuss! (1969)

"Csak semmi cicó, nálam van a slukker!" - teszi le névjegyét elfuserált bankrablása nyitányaként a törékeny, félszeg baltimore-i srác, Virgil Starkwell, aki 25 éves korára azzal teszi magát hírhedtté, hogy öt álnév alatt tartja nyilván a rendőrség. Tanulmányai helyett kényszerűségből adta bűnözésre a fejét, hogy magát és kis családját eltarthassa, hamar bebizonyosodik a bűnelkövetésre való tökéletes alkalmatlansága, így a kétbalkezes bankrabló gyakorta börtönbe, s még gyakrabban humoros helyzetekbe kerül...


Nagyon sok alapfilm kimaradt az életemből, többek között Woody Allen 1969-es filmje is, a mára már kultikus alkotásnak számító Fogd a pénzt és fuss is. A cím alapján valamilyen gengszterfilmre számítottam, ehelyett egy áldokumentalista stílusú és a humort egyáltalán nem nélkülöző szórakozást kaptam másfél órán keresztül. 


A sztoriról semmit nem tudtam, így az első néhány perc után kíváncsian vártam, mi sül ki ebből a filmből. Elsőre nem is fogott meg, pedig a tempóval egyáltalán nincs gond. Virgil hányatott gyermekkorán gyorsan átugrunk és igazán akkor kezd bekúszni a humor az események sorába, amikor egy kissé lelassít a narráció. Ez persze nem álmosítóan vontatott tempót jelent, hanem csak annyira lassít le a film, hogy ki lehessen élvezni a jeleneteket. A csellós résznél nevettem fel először, a bankrablós és a börtönös részeknél pedig nem egyszer meg kellett állítanom a filmet, mert folyt a könnyem a nevetéstől. 


Különleges humora van a filmnek, sok jelenet a klasszikus gegekre emlékeztetett, de annyira illettek a film világába, hogy utólag visszagondolva vétek lett volna kihagyni őket. A képi jelenetek mellett a film magyar szövege is zseniális, számtalan olyan mondat hangzik el, amik ma már szállóigeként ismertek. A színészi játékra nincs panasz, a címszereplőt alakító Woody Allen lazán elviszi a hátán a filmet, a többi színész pedig hozza, amit a szerepük megkíván. Igazi időtálló alkotás a Fogd a pénzt és fuss, amit szerintem még évtizedek múlva is élmény lesz megnézni. 

Értékelés: 10/10

2017. augusztus 31., csütörtök

Game of Thrones - 7. évad

A szabadidőm megfogyatkozásával az általam követett sorozatok száma is csökkent, de a Trónok harcát továbbra is figyelemmel kísérem. A nyár elmúltával a 7. évad is leköszönt, így már csak egy évad erejéig élvezhetjük a Westeroson zajló történéseket. 


Hét epizód adatott meg ennek az évadnak, ami az eddigi 10 részes évadokhoz képest lényeges különbség. Gyakorlatilag mire igazán elkapott a sorozat lendülete, már véget is ért az évadzáró. Kissé felemás véleménnyel vagyok a hetedik évadról, de ha a mérleget nézem, akkor a pozitívumokból egyértelműen több volt idén. 


Westeros nagyságáról már a főcím alapján is van némi elképzelésünk, így nagyjából sejthető, mekkora utat kell bejárniuk a szereplőknek, ha el akarnak jutni A pontból a B pontba. A középkori miliőt idéző környezetben ez nyilván nem egyik napról a másikra történik, mégis furcsa volt, mennyire lerövidült az egyes helyszínek közötti utazási idő. Persze korábban is volt rá példa, hogy nem derült ki, mennyi idő telt el két esemény között, most azonban már igen látványosra sikerültek a birodalmat átszelő "teleportálások". 


A másik - talán még inkább - szembetűnő negatívum számomra a párbeszédek hiánya volt. Emlékszem, hogy a sorozat elején mennyire jól megírt dialógusokat kaptunk és mekkora súlya volt egy-egy kimondott szónak. Gyakorlatilag a karakterizálás egyik fontos eszközét jelentették a szereplők által elmondott szövegek, most viszont inkább a tetteken volt a hangsúly. A fináléba azért szép számmal kerültek emlékezetes beszédek, amik egy kicsit visszahozták azoknak az évadoknak a hangulatát, amikhez még a könyvek szolgáltatták az alapot. 


A 6. évad már megágyazott ennek az évadnak és helyszínek tekintetében nem is történt nagy változás. Lényegében Északon, a Lannisterek birodalmában és Sárkánykőn zajlottak az események. Merthogy Daenerys Targaryen a hosszú vándorlás után végre megérkezett Westerosba. A hírre mindenki másképpen reagál, az viszont egyáltalán nem meglepő, hogy ki kivel köt utána szövetséget és miért. Tulajdonképpen a végjáték előtt vagyunk, ennek megfelelően alakult a felállás, így minden olyan helyszínt és szereplőt eltakarítottak, akiknek az ideje leáldozott. 


Tyrion, Varys és Kisujj szerepe jelentősen háttérbe szorult, utóbbi nem is nagyon tudta feltalálni magát egy olyan környezetben, ami nem ad táptalajt az intrikának. Megtörténtek viszont azok a találkozások, amelyekre évadok óta vártunk. Azt hiszem, nem vagyok egyedül azzal, ha azt mondom, hogy a Stark gyerekek találkozását már az első évad óta vártam. Bran, Sansa és Arya nagyon nagy utat jártak be, így érthető, hogy az egymásra találásuk nem járt érzelmi kicsapongással. 


Amiért viszont nagy elismerés illeti ezt az évadot, az a látvány. Olyan csatajeleneteket kaptunk, amiket bármelyik film megirigyelhet, mindezt egészen aprólékosan kidolgozva. Nem túlzás azt mondani, hogy Hollywood a kisképernyőre költözött. De tényleg, nagyon kevés sorozatot tudnék megemlíteni, ahol egy tíz perces jelenetet jó párszor visszanézek, mert annyira igényes és lenyűgöző a kivitelezése. Ezzel együtt rettentően várom az utolsó évadot (ami feltehetőleg csak 2019-ben érkezik majd), mert az események mérföldkőhöz érkeztek és csak találgatni lehet, hogy ki kerül ki győztesként. 

Értékelés: 8/10